Szabad VR-ban szabad gyerek azt csinálja, amit szabad?

Első találkozásra a virtuális valóság még egy felnőtt számára is a csodák birodalma. Ha nem így lenne, nem láttunk volna az elmúlt években annyi felnőttet gyerekké visszaváltozni. Valójában keresni kell azokat, akikre a találkozás nem így hatott.

A gyerekeknek egyszerűbb a dolguk: nekik nem kell visszaváltozniuk. Ők sokkal zabolátlanabb, őszintébb lelkesedéssel adják át magukat az élménynek. Ennek pedig az egyik következménye az, hogy ha tíz gyereket beküldünk a virtuális valóságba, tizen tizenegy felé indulnak el benne.

Baj ez? Attól függ. Tudunk érvelni ellene és mellette. Meg is tesszük. Nem azért, hogy fokozzuk a zűrzavart szegény, a VR technológiával most ismerkedő pedagógusban. Azt szeretnénk megmutatni, hogy itt nincs igaz hit, több út is vezethet ugyanarra a hegycsúcsra.

“Jobbra a Big Ben...”

 

Mikor nem jó szabadjára engedni a lurkókat? Azért kezdjük ezzel, mert ez az egyszerűbb. Ha fontos, hogy a gyerekek az adott világban (mondjuk egy ókori egyiptomi helyszínen) mindent lássanak a saját szemükkel, akkor muszáj őket irányítani, vezetni. Ahogy egy jó idegenvezető irányítja a rá bízott turistákat. 

Ez a megközelítés közelebb áll az önálló tanulási modellhez, aminek az a lényege, hogy a tanuló nem egyszerűen egy virtuális valóságot kap, hanem egy előre definiált “pályát”, amin végig kell haladnia. Annak érdekében, hogy ez valóban meg is történjen, a pálya különböző pontjain teljesítendő feladatokat és ösztönzőket helyezünk el. Majd. Mert ez a modell egyelőre még fejlesztési fázisban van. Ha elkészül, az egy újabb lépcsőfokot jelent az oktatási VR evolúciójában.

Szóval, a lényeg: ha fontos, hogy a gyerekek mindent lássanak abban a virtuális világban, akkor fogni kell a virtuális kezüket. Ahogy a turistákét is. Jelentős könnyebbség, hogy ha a gyerekek kóborolnak el, őket nem kell egyesével felkutatni.

“Mindenki mehet, amerre lát!”

 

De nézzük a másik oldalt! Újra beküldjük őket az ókori Egyiptomba, de ezúttal hagyjuk, hadd menjen mindenki a saját feje után. Mennek is. Ki erre, ki arra. Egyikük itt ragad le, a másikuk ott. Ami garantálja, hogy a teljes világnak csak egy részét fedezik fel.

Azt viszont alaposan. És itt jön a csavar a történetben, ami annyira váratlan, hogy attól Columbónak is kiesne a szivar a szájából. Mi van, ha hagyjuk őket, hadd fedezzék fel a kirakós számukra legérdekesebb darabkáját, aztán naggyűlést tartunk, ahol mindenki beszámolhat a saját élményeiről?

Mondjuk az érveinket. Ebben a helyzetben a gyerekek nemcsak a befogadó szerepét töltik be, de át is kell adniuk a többieknek, amit befogadtak. Ez elmélyíti a megszerzett tapasztalatot.

A módszer másik előnye, hogy így nem kapnak meg mindent készen, használniuk kell a képzelőerejüket is. A számítógép elleni egyik legsúlyosabb érv, hogy a bárki számára elérhető (és egyre élethűbb) vizuális tartalmak megölik a képzelőerőt. Ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. Az viszont tény, hogy ha a készen kapott tartalmakkal párhuzamosan nem használjuk a fantáziánkat, akkor az (hogy a megfelelő szakkifejezést használjuk) csoffadásnak indul.

Az élménybeszámolós megközelítésben mindkettő szerephez jut. Ott a készen kapott világ, de ott a képzelet is. A gyerekek valójában egymást tanítják. Olyan lehetőség ez, amit nem bűn kihagyni, csak kár.

Végül talán megemlíthetünk egy harmadik szempontot is: a közösségépítést. Az, hogy a gyerekek egymásnak mesélnek, jobban összehozza őket. Persze irányítani, terelgetni itt is kell őket. Lesz, amelyikükből előtör a Fábry Sándor és lesz, aki nem mer megszólalni. Ehhez csak egy megjegyzés: a nyilvános beszéd képessége egy rendkívül értékes és fontos skill. Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra sok helyen már olyan régóta iskolai tantárgy.

Hirdessünk győztest?

 

Nem fogunk. Nem az a kérdés, melyik módszer jó, hanem az, hogy jól csináljuk-e. Mindkettővel érhetünk el fantasztikus eredményeket, de bele is fulladhatunk velük a középszerbe. Válasszuk azt, amelyik közelebb áll a pedagógiai elképzeléseinkhez, a habitusunkhoz, a képességeinkhez! Tekintsünk a VR-ra úgy, mint a lehetőségeink kiterjesztésére, ne pedig úgy, mint egy rigid rendszerre, amihez idomulnunk kell! A VR-nak, az AI-nak és úgy általában az informatikának akkor van szerepe és létjogosultsága az oktatásban, ha felszabadítja a pedagógust, nem pedig korlátok közé szorítja. Ahogy nincs tökéletes oktatási módszer, ugyanígy nincs tökéletes felhasználási mód sem. Kínosan közhelyes, de attól még igaz: a puding próbája az evés. Azt, hogy jól csináltuk-e, az eredmények fogják megmutatni.

Ha tetszett, amit eddig olvasott és szívesen merülne mélyebbre a VR világába, itt a medence, nemcsak úszóknak:

Vezetői áttekintés - VR az iskolában