Virtuális valóság: a jutalom nem hatalom
A virtuális valóság (a született géprombolókat leszámítva) mindenkit lenyűgöz. Az első találkozás élményét nehéz szavakkal átadni olyasvalakinek, aki még sosem próbálta. Kevés kivételtől eltekintve, a gyerekek is egyből beleszeretnek. És ez egy veszélyes döntési helyzetet vetít előre.
Mert ami ennyire vonzó, ennyire kívánatos, abban nehéz nem felfedezni a motivációs potenciált. Utáltok tanulni? Mi lenne, ha egy virtuális közegben tehetnétek ugyanezt? Ahol nem magolni kell, hanem megélni.
A pedagógus pedig már dörzsöli is a tenyerét. A VR olyan neki, mint Peter Parkernek a radioaktív pók csípése: addig elképzelhetetlen szuperképességgel ruházza fel. Most végre megszerzi azt, ami annyira fájóan hiányzott a munkájából. A gyerekek érdeklődését.
A pokolba vezető út is...
Mert határtalan lelkesedésében a pedagógus nem gondolt bele abba, hogy ahol motiváció van, ott jutalom is van. Ahol pedig jutalom van, ott meg kell jelennie a büntetésnek is. Legalább a jutalom-megvonás formájában.
De mi ezzel a baj? Alapvetően semmi. Az élet számos területén működik. Itt és most viszont eléri, hogy a VR lassan elveszítse eredeti funkcióját. Már nem az oktatás eszköze. A jutalmazás, a kordában tartás eszköze. A forradalmárból popsztár lesz.
“Ha megeszed rendesen a csokit, kapsz egy nagy tányér brokkolit!”
Biztosan van néhány gyerek a bolygón, akiket lehetne ezzel motiválni. Valószínűleg húsznál kevesebben vannak és mind földönkívüliek. Az őshonos földi gyerekeket kizárólag az ellenkezőjével lehet rábírni arra, hogy megegyék a brokkolit. Vagy a spenótot. Pontosan tudják, hogy ezek a növények kizárólag az életük megnyomorítására teremtettek.
Hogy jön ez ide? Egy, költői felhangban gazdag kérdést hivatott felvezetni: ha a fejlődő gyermeki szervezet számára létszükséglet lenne a csokoládé, vajon akkor is jutalomként adagolnánk?
Vissza a VR-hoz! Amíg a motiváció, a jutalmazás (és a büntetés) eszközét látjuk benne, addig kvázi csokoládéként tekintünk rá. Imádnivaló, fincsi, könnyű túlzásba vinni – de nem létszükséglet.
VR nélkül is lehet tanítani – de minek?
Ez Déry Tibor híres kutyás gondolatának parafrázisa. Neki talán igaza volt, mi semmiképp se merészkednénk ilyen messzire. Egy igazi pedagógus VR nélkül is képes csodálatos munkát végezni. De hány igazi biosz tanár mondana nemet egy elektronmikroszkópra? Hány fizikatanár utasítana vissza egy saját részecskegyorsítót? Hány ének-zene tanárnak okozna fájdalmat, ha egy házi szimfonikus zenekar állna éjjel-nappal a rendelkezésére?
A VR valójában mindhármat képes megadni. És egy sor más olyan dolgot is, ami jelenleg vagy elképzelhetetlen, vagy csak simán elérhetetlen. Tényleg szuperképességet ad az arra fogékony pedagógusnak. De az oktatás, nem pedig a motiváció szuperképességét.
Hol késett eddig?
Azt, hogy mitől profi egy profi, több módon definiálhatjuk. A személyes kedvencünk ez: a profi megragad minden eszközt, amivel jobb munkát végezhet. Egyik-másik eszköz talán lenyűgözi. De nem annyira, hogy bármi mást lásson benne, mint egy eszközt, amivel jobb munkát végezhet.
Ez a megfelelő hozzáállás a VR-hoz. Hagyjuk, hogy elvarázsoljon minket, de ne a technológiai csillogással, hanem a lehetőségeivel. Nem szeretnénk elhallgatni a technológiában rejlő veszélyeket. De ha pedagógusként okosan, ügyesen használjuk, kicsit tényleg olyan lesz, mintha a brokkoli csokiízűvé változna.
És ha kíváncsi arra, hogyan fogja a VR átalakítani az oktatást, úgy az alábbi hivatkozásra való kattintás elkerülhetetlennek tűnik: