
VR – Mi lesz az útszélén maradókkal?
Léna és Bence csendben ültek a padban. Az izgatottság helyett, ami mostanra az egész osztályra átragadt, nekik csak szomorúság jutott. A kirekesztettség érzése még felnőttként is súlyos teher. 12 évesen... 12 évesen nem kéne ilyesmit megtapasztalni.
A 6. B osztály VR bemutató órára készült. Lénát és Bencét kivéve. Léna egyszer már találkozott a virtuális valósággal és rosszul lett tőle. Ez megesik néha. Bár a technológia messiásai rendre kihagyják az igehirdetésből, az emberek néhány százaléka nem tudja tolerálni az ennyire valóságosnak tűnő illúziót. A szervezet tiltakozása az enyhe émelygéstől a hányásig terjedő skálán mozog. Az érintettek nincsenek sokan. De, ami a teljes populáció számára csupán pár százalék, az nekik pont száz.
Bence lehet, hogy gond nélkül tapasztalhatta volna meg az élményt. Neki a szülei tiltották meg a részvételt. Hogy miért, nem tudni pontosan. Nyilván féltették. A VR-rel szembeni bizalmatlanságnak ez a foka szintén nem gyakori. De nem is példa nélküli.
Szerencsére Kata néni az a fajta pedagógus, aki nemcsak tanulta a szakmát – láthatóan erre is született. Rendelkezik azzal a fajta empátiával, ami ahhoz kellett, hogy a két gyerek se kirekesztettnek, se mártírnak ne érezze magát. Amennyire lehetett, bevonta őket a történésekbe és közben meg sem próbálta sajnálni őket. Tudta, hogy ezzel csak rontana a helyzeten.
Az óra végül jól sikerült. Még Léna és Bence is mosolyogtak. Emiatt akár egy tipikus VR bemutatóként is elkönyvelhettük volna. Ami miatt mégis nyomot hagyott bennünk és cselekvésre késztetett minket, az a két gyerek kényszerű kispadra ültetése volt.
Az elmúlt 3 hónapban 47 VR bemutató órát tartottunk. 2 alkalommal fordult elő, hogy egy vagy több gyerek nem tudott becsatlakozni. Elenyésző? Nekik nem. És meggyőződésünk, hogy ha kirekesztésről van szó, bármilyen szám, ami a nullánál nagyobb, túl nagy.
Ezért kezdtünk bele egy olyan fejlesztésbe, ami egy speciális weboldal segítségével lehetővé teszi, hogy azok a gyerekek is követni tudják a tananyagot, akik nem használhatják a VR-t. Házon belül úgy tekintünk erre, mint a VR akadálymentesítésére. Az élmény nem ugyanaz. De megadja a részvétel érzését.
És mi a tanulság azon iskolák számára, akik abban gondolkodnak, hogy kipróbálják a VR sulit? Nekik 3 kérdést kell tisztázniuk:
1. Biztos, hogy minden gyerek be tud majd csatlakozni a programba?
2. Hogyan integráljuk azokat, akik valamilyen okból kimaradnak belőle?
3. Hogyan kommunikáljuk a szülőknek a programot, hogy a minimálisra szorítsuk az indokolatlan bizalmatlanság és féltés esélyét?
Készítettünk ezzel kapcsolatban egy néhány oldalas segédletet, ami megkönnyítheti mind a döntést, mind pedig a felkészülést:
Vezetői áttekintés - VR az iskolában
A végén engedjen meg egy szelíd ajánlatot: a Digitális Témahét apropóján (március 23-27) rendszeresen tartunk iskolai VR bemutatókat. Idén még 3 hely szabad. Gyorsan be fog telni, mert a megkeresések évről-évre sűrűsödnek. Az érdeklődés kézzel foghatóan növekszik.
A jövő oktatását két technológia forgatja fel: az AI és a VR. Az átalakulás már zajlik. Olyan gyorsan, amihez semmi nem fogható, amivel korábban dolgunk volt. Az nem kérdés, hogy alkalmazkodnunk kell-e hozzá. A kérdés az, meddig próbálunk ellenállni neki és úgy tenni, mintha semmi nem történne?
A haladó gondolkodás mindig is a pedagógusi hivatás velejárója volt. Vagy kellett volna, hogy legyen. De ekkora szükség talán még sosem volt rá. A lehetőség adott. Csak biztatni tudjuk: éljen vele!
→ Iskolai bemutató